„Életet átformáló.”

Így jellemezte Cindy azt a délelőttöt, amikor lakóhelye közelében kenyeret osztott és hitével kapcsolatban beszélgetett emberekkel.

Természeténél fogva introvertált, így még soha nem vett részt evangelizációs rendezvényen, és ideges volt, amikor idegent kellett megszólítania. Az esemény után mégis azt mondta, hogy már alig várja a következő alkalmat. Más résztvevők is hasonlóan nyilatkoztak.

Ez az izgalom segített megalapozni az evangelizációs kultúrát a gyülekezetükben.

Az „evangelizáció” szó sok embert szorongásra késztet. Pedig az evangelizáció egyszerűen azt jelenti, hogy megosztjuk másokkal a Jézus Krisztusról szóló örömhír egy-egy szeletét.

Még az egyszerű jó cselekedet is tanúskodhat Isten jóságáról, és vezethet olyan beszélgetéshez, amelyben a beszélgetőpartner üdvösségre jut. Ha a gyülekezetben jelen van evangelizáció kultúrája, a tagok az ilyen pillanatokért élnek. Minden istentiszteletről megújult szenvedéllyel távoznak, hogy megosszák barátaikkal, családtagjaikkal, szomszédjaikkal, munkatársaikkal Isten reménységről szóló üzenetét.

Hogyan tudunk ilyen kultúrát kialakítani a gyülekezetben? Az alábbiakban öt fontos első lépés következik.

1. Kezdjük ott, ahol vagyunk!

Mi vagyunk a legjobb választás arra a feladatra, amelyre Isten elhívott bennünket, ezért ne hasonlítgassuk magunkat más lelkipásztorokhoz. Összpontosítsunk inkább arra a helyre, ahol vagyunk, és ott szolgáljunk.

Tanulmányozzuk lakóhelyünk demográfiai helyzetét, és kérjük Isten vezetését, mutasson rá azokra a szükségletekre, amelyeket a gyülekezetünk be tud tölteni. Ezután dolgozzunk ki olyan evangélizációs stratégiát, amely mindenkit megszólít a részvételre.

Amikor evangelizációs eseményt tervezünk, vegyük figyelembe a rendelkezésre álló erőforrásokat és önkénteseket. Vonjuk be a gyülekezeti tagokat a folyamatba azzal, hogy visszajelzést kérünk tőlük az általuk észlelt olyan szükségekről és eseményekről, amelyekben hajlandóak lennének segíteni.

Mindenekelőtt kérjük meg Istent, adjon az emberek eléréséért égő szívet. Ha mi magunk nem vagyunk lelkesek az evangelizálással kapcsolatban, ne várjuk el másoktól, hogy lelkesedjenek.

Keressünk mindennap alkalmat arra, hogy Jézusról beszéljünk. Amikor a feleségemmel, Nancyvel étteremben vacsorázunk, azt szoktam mondani a pincérnek: „Étkezés előtt mindig imádkozunk. Van olyan kérése, amelyért Önnel imádkozhatunk?”

Egy-egy egyszerű kérdés gyakran mélyebb beszélgetéshez vezet. Nemrégiben az Úr erősen a szívemre helyezte, hogy ott a helyszínen imádkozzam a pincérnő által megosztott helyzetért. Hálás könnyei megerősítették, hogy a találkozásunkat Isten koordinálta.

Ha szenvedélyesen szeretjük az evangelizációt, akkor ez az életünk és szolgálatunk minden területén nyilvánvalóvá válik. Tetteink, igehirdetésünk, költségvetésünk, gyülekezeti naptárunk, vendégelőadóink kiválasztása, látásunk és rendezvényeink mind tükrözni fogják a vágyat, hogy a lelkileg elveszetteket elérjük.

2. Evangélizációra neveljünk tanítványokat!

A lelkipásztor feladata, hogy „felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére…” (Efezus 4,12) Ez magában foglalja a gyülekezeti tagok felkészítését arra, hogy az örömhírt megosszák.

Kérjük meg a gyülekezeti tagokat, írják le bizonyságtételüket – írják le, hogyan jutottak el Jézushoz, és hogyan változtatta meg őket. Ezután intézzünk kihívást feléjük, hogy naponta imádkozzanak azért, hogy lehetőségük legyen megosztani másokkal az életük megváltozásáról szóló történetüket.

Emlékeztessük a gyülekezetbe járókat: nem ők a felelősek valaki más szívének megváltoztatásáért. Ezt csak Isten tudja elvégezni. Enyhíti a nyomást és a félelmet, ha a keresztyén ember felismeri, a feladata egyszerűen annyi, hogy Krisztus szeretetét szóval és tettel megossza.

Mielőtt az ember Krisztus mellett dönt, gyakran több lelki beszélgetésen is átesik. Még az örömhír leglelkesebb tanúja sem mindig részesül a végső beszélgetés áldásában.

Bátorítsuk a gyülekezeti tagokat, hogy maradjanak hűségesek, még ha nem is látnak azonnali reakciót. Az a feladatuk, hogy Jézusban megjelent reménységről beszéljenek, az eredményeket pedig bízzák az Úrra.

Egy evangelizációs szemináriumon a guatemalai Escuintlában lánc segítségével szemléltettem a lelkipásztoroknak ezt a fogalmat. Elmagyaráztam, hogy minden egyes láncszem egy-egy lelki beszélgetést jelent, a végső láncszem pedig maga a Krisztus melletti döntés.

A szeminárium végeztével több lelkipásztor is elmondta, milyen felszabadító volt látni: mennyire valószínűtlen, hogy mindig az utolsó láncszem legyünk a folyamatban.

Pál így ír: „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” (1Korinthus 3,6–7)

Azzal, hogy a lehetőségekhez mérten megtesszük a magunk részét, mindannyian részt vehetünk a tanítványnevelés küldetésében. Amikor pedig Isten átformálja valakinek az életét, minden dicsőség az övé.

3. Gondoskodjunk lehetőségekről!

A gyülekezet minden tagja – fiatal és idős egyaránt – részt vehet az evangélizációban. Találjunk kreatív módokat arra, hogy a gyülekezeti szolgálati ágakon keresztül népszerűsítsük a nem hívő emberek elérését.

Egy kis település ifjúsági csoportja egyszer diákok számára tartott különleges összejövetelt. A belépő egy tekercs ragasztószalag és egy üveg üdítő volt. A gyülekezetbe nem járó kíváncsi tizenévesek elárasztották a helyi üzletet, és mind ezeket a dolgokat keresték.

Az eseményen a vezetők bibliai szövegrészleteket írtak a ragasztószalagra, majd szétvágták a szavakat, és véletlenszerűen felragasztották őket a falra. A látogatókat párba állították az ifjúsági csoport tagjaival, és így játszottak. Az a csapat nyert, amelyik helyesen rakta össze a verseket. Ez például a kapcsolatépítés és a beszélgetés indításának újszerű, filléres módja.

4. Ünnepeljük meg a győzelmet!

Ünnepeljük meg az evangélizáció és a tanítványságnevelés eredményeit.

Gyülekezeti esemény után szervezzünk közös étkezés keretében közösségi alkalmat, és köszönjük meg az önkéntesek munkáját.

Ez remek alkalom a kiértékelésre, az Isten által összehozott találkozások és a kihívást jelentő helyzetek megvitatására. Hívjunk meg minden illetékest, hadd osszák meg gondolataikat, tegyék fel kérdéseiket.

Jegyezzük fel az esemény eredményeit, például azt, hogy hányan vettek részt rajta, milyen lelki beszélgetések zajlottak. Ezután az istentiszteleten osszuk meg ezeket az eredményeket az egész gyülekezettel.

5. Gyakoroljunk türelemmel várni!

Az evangelizációs kultúra kialakítása időbe telik. Amikor az örömhír magvainak elvetésére tett erőfeszítéseink hiábavalónak tűnnek, az események nem hozzák a várt eredményt, a beszélgetéseink akadoznak, Isten még mindig munkálkodhat engedelmességünkön, elkötelezettségünkön keresztül.

Tegyük láthatóvá Isten szeretetét azáltal, hogy a Lélek által vezéreltek, kedvesek és türelmesek maradunk. Ez még akár olyan váratlan alkalomhoz is vezethet, amikor a Krisztustól származó reménységünkről (1Péter 3,15) tudunk beszélni.

Bízzuk Istenre az elérhetetlennek tűnő szomszédságunkat, a lehetetlennek tűnő helyzetünket, az evangéliumtól elzárkózó személyeket. Eric barátomnak évtizedekbe telt, mire Jézushoz jött. Az évek során felhívott, amikor a dolgok rosszul alakultak. Azt mondta, én vagyok az ő „jézusi barátjára”. Ott voltam Eric mellett, amikor elvált, amikor az apja meghalt, és amikor a fivére öngyilkos lett.

Amikor csak megengedte, imádkoztam vele, és beszéltem neki a Szentírásból vett igazságokról. Mindeközben azért könyörögtem, hogy egy nap majd fogadja el Krisztust megváltójának.

Egyik este felhívott vacsoraidőben. Csak annyit mondott: „Benne vagyok!”

Miután 35 éven át tettem bizonyságot Ericnek, izgatottság töltött el, hogy valaki végre átsétált vele a hit célvonalán.

Amikor a gyülekezetünkben evangelizációs kultúrát honosítunk meg, az Ericéhez hasonló történetek gyakoriak lesznek.

Inspiráljuk, készítsük fel a gyülekezet tagjait arra, hogy megosszák a hitüket! Majd ne várjunk el kevesebbet, mint hogy Isten rajtuk keresztül munkálkodjon.

Jézus így tanít a Lukács 10,2-ben: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.”

Miközben mi az evangelizáció kultúráját alakítjuk ki a gyülekezetünkben, Isten a település határain innen és túl munkásokat támaszt az aratáshoz.

+ posts

Dr. Marshall M. Windsor az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezet evangélistája, oktatója és a „LEARN Evangélizációs kézikönyv – A legnagyobb ajándék átadása” c. könyv szerzője.